Kreatív írás képzések könnyed és szelíd módszerrel

Kategória: Írások

Írások vendégíróinktól.

Gyerekkori emlékeim – A tojásvásárlás

Gyerekkori emlékeim –A tojásvásárlás

A hatvanas évek legelején jártunk. Nem is tudom pontosan hány éves lehettem. Talán nyolc, vagy valamivel több, már meg nem mondanám. A kor jellemzője volt, hogy akkoriban még sok minden hiánycikknek számított. Így volt ez a tojással is, amit csak kiváltságos napokon lehetett kapni.

Beálltam a sor végére és vártam. Persze nem sokat, talán egy percet, aztán ügyesen kikerültem az előttem állót és óvatosan, minden feltűnést kerülve eléje álltam. Nem vett észre semmit. A mellette állóval beszélgetett, hogy gyorsabban teljen az idő. Oda lejjebb már nemigen nézett. Ha mégis észrevett, gondolta, az anyukámmal vagyok itt, én meg csak össze-vissza tekergek közöttük, mint amolyan gyerek. Ugyanis a koromnál jóval fiatalabbnak néztem ki. Itt is eltöltöttem egy percet, aztán óvatosan tovább léptem. Vigyáztam, egyszerre csak mindig egyet kerültem ki, hogy ne legyen feltűnő. Tíz perc múlva már a sor elején voltam. Mikor az üzlet ki-nyitott, elsőként surrantam be. Aztán megvettem a két tojást, vagy csak egyet, mert ugyanis többet nem adtak, mert akkor másnak már nem jutott volna. Még így sem jutott mindenkinek. Akik a sor végén álltak, azok bizony feleslegesen jöttek. Az eladó belerakta őket egy barna papiros zacskóba és a kezembe nyomta. Ekkor már senki sem törődött velem, mindenki a saját tojásaival volt elfoglalva. Szépen kifizettem, a visszajárót zsebrevágtam és hazamentem. Otthon természetesen megdicsértek az ügyességemért. Így ment ez minden egyes alkalommal, hónapokon át.

Egyszer aztán megtörtént, hogy nem elsőnek sikerül bemennem csak másodiknak. Nagyon megbotránkoztam rajta. Azidáig ugyanis kizárólag mindig én voltam az első. Na nem baj, gondoltam, az ugyan nem szép dolog, hogy valaki nem tiszteli az én előjogomat és befurakodik előttem, de végül is, nem olyan nagy veresség, másodikként is jut még tojás és mégiscsak ez a lényeg.

Ekkor még nem vettem észre, hogy ez mire akart figyelmeztetni.

Legközelebb szintén beálltam a sor végére. A szokásos módon haladtam előre. Egyszer csak valaki váratlanul megszólal mögöttem:

„Kié ez a gyerek?“

Senki sem válaszol.

„Kié ez a gyerek? Hol van az anyja?“ – a kérdés most már erélyesebb hangnemben ismétlődik.

Mindenki kíváncsian forog jobbra-balra, szeretnék ha az anyám pártfogásba venne, ne tekereg-jek már itt össze-vissza, de mindenki csak fejcsóvállással válaszol, esetleg még megtoldja egy vállrándítással, amikor valaki megjegyzi:

„Már a múltkor is ezt csinálta.“

„Sőt, minden egyes alkalommal ezt csinálja“– jön a felismerés, ki tudja kitől.

Akkor döbbentek rá, hogy máskor is ugyanígy ügyeskedtem.

A méltatlankodás és a felháborodás nem akar véget érni. Végül büntetésből szégyenszem-re hátraparancsolnak a sor végére. Nem is tudom, sikerült-e aznap tojást kapnom.

Már nem voltam a régi. Kiöregedtem. Hiába. Ilyen az élet. Egyszer csak eljön az a pillanat, amikor már nem úgy mennek a dolgok, mint valamikor. Ilyenkor a legjobb szépen abba-hagyni és amíg lehet, méltósággal visszavonulni.

Írta: Rudolf Th

Szeretnéd, ha a te írásod is megjelenne itt? 
Jelentkezz be a kreativitásfejlesztő online tanfolyamunkra, és a 14. leckénél megkapod az instrukciókat:
http://www.kreativiras.com/tudastar/

Gyerekkori emlékeim – B. bácsi

Gyerekkori emlékeim – B. bácsi

B. bácsi a festéküzlet alkalmazottja volt. A festéküzletnek, mely eredetileg a nagyapámé volt, aztán államosították.

Mi felette laktunk, az emeleten. A házhoz tartozó udvar, ahol napközben játszani szoktam részben a festéküzlet raktáraként is szolgált. Itt tartották a petróleumos hordókat meg a nagy, 50 literes sósavas kosaras üvegballonokat. Ugyan még csak 5 éves lehettem, de azt már tudtam, hogy a ballonokat nagy ívben el kell kerülni, mert az a kibírhatatlanul csípős szagú sárgás valami, amit úgy hívnak hogy sósav, bizonyára olyan veszélyes is, mint amilyen csípős.

Az udvar végében egy vízcsap állt ki a raktárhelyiség falából. Ezt olyankor használtuk, ha az udvart fel akartuk mosni. Csak egyszerűen ráhúztuk egy hosszú gumitömlő végét, a csapot megeresztettük és felülről lefelé haladva, amerre az udvar lejtett szépen „végigslágoztuk“.

B. bácsi dolga volt a vevők számára a ballonból kimérni a szükséges mennyiségű sósavat az általuk hozott üvegbe. Ehhez egy gumitömlőt használt, amivel a ballonból ügyesen át- eresztette a szükséges mennyiséget. Én ilyenkor őt a konyha ablakából észrevétlenül figyeltem, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan is csinálja. Miután az üveget úgy nagyjából háromnegyed részben feltöltötte, fogta, odavitte a vízcsaphoz, alátette és szépen színültig tele- eresztette. Hm, gondoltam, milyen rendes ember ez a B. bácsi, nem akarja hogy az az erős és felettébb veszedelmes sósav esetleg valami bajt okozzon a vásárlóknak. Ha tesz hozzá pár ujjnyi vizet már nem is olyan csípős. Bizony, én sem merném senkinek sem odaadni csak úgy víz nélkül.

Egy dolgot azonban sehogy sem értettem. B. bácsi soha nem mérte le, hogy mennyi vizet tegyen a sósavhoz. Csak úgy szemre öntögette össze az egészet. Hát ezt meg mi? – méltatlankodtam magamban. Miféle munka ez? Hogy lehet így helyesen eltalálni mennyit is kell hozzá tölteni? Na, ez már semmiképpen sem tetszett. Ha nem csinálja pontosan, akkor egy- szer ilyen lesz, máskor meg olyan, csak akkor lesz jó, ha véletlenül eltalálja a mennyiséget. Azért ezt mégsem így kellene csinálni. B. bácsi felelőtlenségébe nem tudtam belenyugodni…

Hosszas vívódás után végül arra a meggyőződésre jutottam: B. bácsi tán nem is olyan rendes ember…

Írta:  Rudolf Th

Szeretnéd, ha a te írásod is megjelenne itt? 
Jelentkezz be a kreativitásfejlesztő online tanfolyamunkra, és a 14. leckénél megkapod az instrukciókat:
http://www.kreativiras.com/tudastar/

Hunka Zenta: Búcsú

A plafont bámultam. Zöld volt. Az is. Mint a vékony, papírból készült „ruha”, ami a testemet takarta. Nem fáztam, pedig tél volt. Karácsony előtt két nappal és a Világvége után eggyel. Pár perce egyedül voltam. Pár percet kaptam Istentől, hogy elbúcsúzzam. Elbúcsúzzam tőle, akivel sosem volt, és már nem is lesz kapcsolatom. Tőle, akit akartam is, meg nem is. Aki egy egészen új érzéssel ajándékozott meg, még ha rövid időre is. Az anyaság érzésével.

Bámultam a plafont. Megköszöntem neki, hogy volt. Hogy megajándékozott saját magával és anyai ösztöneim csíráival. Kifejeztem a hálámat és a köszönetemet létezéséért. És útjára bocsátottam.

Sosem ismertem őt, nem szólt hozzám. Nem tudtam azt sem, mikor jelent meg bennem. Csak a két csíkról tudtam, hogy ott van. Attól kezdve beszéltem hozzá. Dédelgettem. Terveztem az együtt töltött időt. Sosem reagált, sosem jelzett.

Aztán azt mondták, hogy kicsi és nem detektálható a szívhang. Először akkor látta őt az orvos. Azt mondta, várjunk, hátha tévedés. Belül tudtam, hogy nem az. Az ólmos fáradtságból, ami minden nap végére rám telepedett. Jelenlétének hiányából.

Hogy miért nem maradt? Féltettem a világtól, ami sötét és veszélyes. Féltettem magamtól, hogy tudom-e jól szeretni. Féltettem a türelmetlenségemtől. És féltem tőle, hogy elvesztem a szabadságomat.

Vágytam rá, amikor már itt volt. Egy egészen új érzés csíráját kaptam ajándékba, ami növekedett úgy, ahogyan ő is bennem. Egy új oldalammal ajándékozott meg. De ez törékeny és gyenge volt még. Az élet viharai kioltották a lángját, s vele együtt az ő életét is.

Ő döntött úgy, hogy nem jön, vagy én öltem meg?

Amikor vérezni kezdtem három nappal később, már tudtam, hogy mi következik. Eljött a Világvége. Aztán továbbhaladt az idő. Vártam az orvost. Vánszorogtak a percek a magányban. Mikor megjött, minden meglódult. Egy percem volt dönteni: műtét, vagy kockáztatok egy természetes vetélést és minden következményét a karácsonyi 5 napban. Az orvos korrekt volt és érzelemmentes. Én tele félelemmel és zavarodottsággal. Aláírtam. Az osztályon vért vettek, felvették az adataimat és hazaengedtek arra a néhány órára, amire még szükségem volt, hogy felkészüljek. Testileg-lelkileg.

A férjem kísért vissza három óra múlva és sokak szeretete, aggódása, bátorítása.

A szeretet és bíztatás ott maradt velem, mikor másnap délelőtt a szobatársaim is elmentek. Az egyik haza, a másik a műtőbe. Egy nőgyógyászati kisműtét és egy downos baba.

Féltem és tudtam, hogy mégis minden jól van így. Túl voltam az éjszakán, amitől legjobban tartottam. Túléltem a tágító felhelyezését, növekedését. Átbeszélgettük a fél éjszakát sok humorral fűszerezve. Bátorítást kaptam. Ittam eleget, hogy bírjam fél napon át étlen-szomjan. Már csak várnom kellett.

És jöttek a fájások. Már hajnalban. Tíz perc, öt perc, két perc… Aztán mégis abbamaradt. Ki kell bírni a műtétig!

A bogyónak hatnia kellett volna, mire leérünk a műtőhöz, de teljesen tiszta volt a fejem. A karácsonyi díszben álló folyosók, a lift és a mosolygós műtőslegény. Sosem utaztam még gurulós hordágyon. Mindennek meg lehet találni a jó oldalát.

Várjuk az aneszteziológust. A doktornő is váltott velem pár szót. Fiatal, rezidens. Egy tapasztalt doki lesz az asszisztense. A downos baba mamája a betege volt, ezért volt bent.

Aztán megjött az anesztes. Mogorva, keveset szól, de érti a dolgát. A tűt meg sem érzem és kettőig sem tudok elszámolni a maszkban.

Órákig tartott mire teljesen magamhoz tértem.

És hetekig mire igazán jobban lettem. De ahogy nő a távolság, nő egy új érzés. A félelem. Mi lesz, ha… újra, ha később, ha beteg, ha megsérül, ha…

Az emlékétől közösen is elbúcsúztunk. Húsvét hétfőn egy kéregcsónakon, virággal díszítve bocsátottuk vízre a Dunán a két csíkot. Amelyik az ő érkezését jelezte és a másikét fél évvel korábban.

Hunka Zenta

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén