A plafont bámultam. Zöld volt. Az is. Mint a vékony, papírból készült „ruha”, ami a testemet takarta. Nem fáztam, pedig tél volt. Karácsony előtt két nappal és a Világvége után eggyel. Pár perce egyedül voltam. Pár percet kaptam Istentől, hogy elbúcsúzzam. Elbúcsúzzam tőle, akivel sosem volt, és már nem is lesz kapcsolatom. Tőle, akit akartam is, meg nem is. Aki egy egészen új érzéssel ajándékozott meg, még ha rövid időre is. Az anyaság érzésével.

Bámultam a plafont. Megköszöntem neki, hogy volt. Hogy megajándékozott saját magával és anyai ösztöneim csíráival. Kifejeztem a hálámat és a köszönetemet létezéséért. És útjára bocsátottam.

Sosem ismertem őt, nem szólt hozzám. Nem tudtam azt sem, mikor jelent meg bennem. Csak a két csíkról tudtam, hogy ott van. Attól kezdve beszéltem hozzá. Dédelgettem. Terveztem az együtt töltött időt. Sosem reagált, sosem jelzett.

Aztán azt mondták, hogy kicsi és nem detektálható a szívhang. Először akkor látta őt az orvos. Azt mondta, várjunk, hátha tévedés. Belül tudtam, hogy nem az. Az ólmos fáradtságból, ami minden nap végére rám telepedett. Jelenlétének hiányából.

Hogy miért nem maradt? Féltettem a világtól, ami sötét és veszélyes. Féltettem magamtól, hogy tudom-e jól szeretni. Féltettem a türelmetlenségemtől. És féltem tőle, hogy elvesztem a szabadságomat.

Vágytam rá, amikor már itt volt. Egy egészen új érzés csíráját kaptam ajándékba, ami növekedett úgy, ahogyan ő is bennem. Egy új oldalammal ajándékozott meg. De ez törékeny és gyenge volt még. Az élet viharai kioltották a lángját, s vele együtt az ő életét is.

Ő döntött úgy, hogy nem jön, vagy én öltem meg?

Amikor vérezni kezdtem három nappal később, már tudtam, hogy mi következik. Eljött a Világvége. Aztán továbbhaladt az idő. Vártam az orvost. Vánszorogtak a percek a magányban. Mikor megjött, minden meglódult. Egy percem volt dönteni: műtét, vagy kockáztatok egy természetes vetélést és minden következményét a karácsonyi 5 napban. Az orvos korrekt volt és érzelemmentes. Én tele félelemmel és zavarodottsággal. Aláírtam. Az osztályon vért vettek, felvették az adataimat és hazaengedtek arra a néhány órára, amire még szükségem volt, hogy felkészüljek. Testileg-lelkileg.

A férjem kísért vissza három óra múlva és sokak szeretete, aggódása, bátorítása.

A szeretet és bíztatás ott maradt velem, mikor másnap délelőtt a szobatársaim is elmentek. Az egyik haza, a másik a műtőbe. Egy nőgyógyászati kisműtét és egy downos baba.

Féltem és tudtam, hogy mégis minden jól van így. Túl voltam az éjszakán, amitől legjobban tartottam. Túléltem a tágító felhelyezését, növekedését. Átbeszélgettük a fél éjszakát sok humorral fűszerezve. Bátorítást kaptam. Ittam eleget, hogy bírjam fél napon át étlen-szomjan. Már csak várnom kellett.

És jöttek a fájások. Már hajnalban. Tíz perc, öt perc, két perc… Aztán mégis abbamaradt. Ki kell bírni a műtétig!

A bogyónak hatnia kellett volna, mire leérünk a műtőhöz, de teljesen tiszta volt a fejem. A karácsonyi díszben álló folyosók, a lift és a mosolygós műtőslegény. Sosem utaztam még gurulós hordágyon. Mindennek meg lehet találni a jó oldalát.

Várjuk az aneszteziológust. A doktornő is váltott velem pár szót. Fiatal, rezidens. Egy tapasztalt doki lesz az asszisztense. A downos baba mamája a betege volt, ezért volt bent.

Aztán megjött az anesztes. Mogorva, keveset szól, de érti a dolgát. A tűt meg sem érzem és kettőig sem tudok elszámolni a maszkban.

Órákig tartott mire teljesen magamhoz tértem.

És hetekig mire igazán jobban lettem. De ahogy nő a távolság, nő egy új érzés. A félelem. Mi lesz, ha… újra, ha később, ha beteg, ha megsérül, ha…

Az emlékétől közösen is elbúcsúztunk. Húsvét hétfőn egy kéregcsónakon, virággal díszítve bocsátottuk vízre a Dunán a két csíkot. Amelyik az ő érkezését jelezte és a másikét fél évvel korábban.

Hunka Zenta