2013-ban találtam ki és hoztam létre a jobb agyféltekés kreatív írás módszertant, amivel azóta is rendszeresen tartunk íróképzéseket. Az alapképzéseink vezérlő csillaga a regényírás, hiszen ez a legnehezebb műfaj – bár aki próbált már verset írni az tudja, hogy ebben azért megoszlanak a vélemények.

A két napos Író születik képzésen a regényírás fő pillérein keresztül mutatjuk és tapasztaltatjuk meg az íróvá válás folyamatát, aminek révén a résztvevők nemcsak bepillantást, de saját egyedi élményeket is szereznek. Sokan ott és akkor már érzik, hogy igen is, íróvá születtek, míg mások pedig arra jutnak, hogy bár nem születtek íróvá, de bármikor úgy dönthetnek majd, hogy ha akarnak, akkor majd írnak. A képességük meglesz hozzá.

Azért a regényírást választottam vezérlő csillagnak a képzéseink alapjához, mert regényt írni kellőképpen bonyolult és hosszadalmas ahhoz, hogy egyrészt elrettentő hatása legyen egy laikus számára, tehát ha ezzel foglalkozunk, akkor hatalmas szintlépéseket könyvelhetünk el. Másrészt a regényírás annyira szerteágazó az írásművészet tekintetében, amiről tényleg jó, ha átfogó képe van még egy kezdőnek is. (És sok tapasztalt író csodálkozik rá ezeket megismerve arra, hogy korábban miért is akadt el egyik-másik művével.)

Íróink többsége tapasztalt olvasóként érkezik a képzésre. Ez olyan, mint mikor valaki úgy megy szakácstanfolyamra, hogy már van saját ízlése az ízekkel és étkekkel kapcsolatban. A nálunk résztvevők sokat olvasnak és sok félét, van kialakult ízlésük és igényesek is az írott művekkel kapcsolatban. De ez nincs mindig így egyébként: mikor tizenévesek jelennek meg a képzéseken, még ha olvasottak is, biztosan nincs mögöttük ezer regény, mint mondjuk egy ötvenes olvasásmániásnak.

Így a regények fő jellegzetességeit nem kell hosszasan magyaráznunk, nem is szoktuk, csakis a fő pillérekre térünk ki, és játékos formában el is kezdünk regényt írni – és be is fejezzük. Olyan alapvetésekre térünk ki, amik még a mindent elolvasók számára is újdonságként hatnak, miközben ezek szakmai mesterfogásoknak bizonyulnak. Foglalkozunk ugyan a cselekménnyel is, de többet foglalkozunk a karakteralkotással és -ábrázolással, mint – tudomásom szerint – általában szokás az írásművészeti képzéseken.

Rávilágítunk az apró részletekre és az összképre is, így nemcsak módszertant, de látásmódot is adunk.

Mikor a képzést elindítottam, akkor még „csak” két könyvet írtam, egyik sem volt regény. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy 14-15 éves koromban írtam már egy 90 oldalas regényféleséget – 9 hónapon keresztül gépeltem nap mint nap, rendes nagy, 25 kilós Olivetti írógépen, olykor bizony újrahasznosított, néhány nyomtatott vagy gépelt sornyi szöveget már tartalmazó papírra –, de azt még teljes tudatlansággal műveltem. Bár sokat – mondjam inkább rengetegnek… – olvastam, sosem gondolkodtam azon akkoriban, hogy mitől regény a regény, csak volt a fejemben egy történet néhány fiatalról, és azt örökítettem meg. Aztán végül többeknek odaadtam olvasásra, és így valakinél végül ottmaradt, eltűnt. Szóval volt némi fogalmam a hosszú hónapokon át tartó ihletett alkotásról, de a regényírás részleteit „csak” intuitív módon ismertem, és erre építettem a képzésemet is.

És aztán erre építettem a saját regényemet is.

Ahogy az a jobb agyféltekés kreatív írásnál már lenni szokott, nekem is úgy jött a regény, mint sokaknak: éppen napozás után voltam, a nyugágyban pihentem az árnyékban, amikor is láttam magam előtt egy nőt, aki egy autó volánja mögött ült és várt. Próbáltam firtatni gondolatban, hogy ki ő és mire vár, amikor jött ez a gondolat-utasítás: Menj be, kezdd el megírni és akkor megtudod.

Itt meséltem el a részleteket>> Regényírás: Úton – A Főnix – a kezdetek

A regényírás olyan volt számomra, mint egy nyomozás: egész életemben kutattam a dolgok mögött megbúvó mozgatórugókat, okokat, és annak idején például a minőségbiztosítást is akkor szerettem leginkább, amikor nyomozni kellett, hogy vajon mi okozza az adott hibát. A regény írásánál is ez volt: jött egy jelenet, de fogalmam sem volt, hogy mi van vagy volt a mélyén, és utána kellett mennem, ki kellett derítenem ezeket.

Az írás közben számtalanszor volt olyan, hogy láttam a jelenetet, és gondoltam valamit, hogy majd mi fog belőle kialakulni, de aztán kiderült, hogy másfelé tartanak a szereplők, jócskán meglepetést okozva még nekem is.

A Főnix száz százalékban jobb agyféltekés. Minden bal agyféltekés irányítást nélkülöz, minden elvárt vagy szokványos sémára és trendre nemet mond, ettől függetlenül – vagy épp ezért? – egységes és kerek. A maga nemében logikus és követhető (ami a bal agyfélteke mániája egyébként), miközben – olvasói szerint – minden oldalán ott van a még elviselhető mértékű feszültség és közben a megnyugtató tudat is, miszerint nem fogják borzalmas és elviselhetetlen tragédiák fűszerezni a szereplők útját.

Szerintem A Főnix olyan, mint az élet. Mindenki életében vannak fordulatok, regénybe illő pillanatok, de igazából úgy a jó, elviselhető és kellemes, ha a saját medrükben mennek, haladnak előre a dolgok, különösebb erősfeszítések nélkül, és közben azt érezzük, jó irányba tartunk. Tanulunk új dolgokat is, de a tapasztalataink kiaknázására is rendre szükség van. Ez az élet egyik lényege.

A Főnix sosem akart rendkívüli, forradalmi vagy mindent megújító lenni. Ha nekem volt is célom vele a megörökítésen túl, az csak az volt, hogy olyan stílusban adjam át az eseményeket, ami nem elmepusztítóan szétforgácsoló, és közben senkit nem is választ el a saját lelkétől, hanem inkább összeköti vele.

Tudom, ez most kissé ezoterikusan hangzik, de szerintem az íróknak hatalmas a felelősségük ebben az atomizálódó, összpontosítási képességet gyengítő, gyűlölködésre alapuló világban, hogy visszatereljék az eltévedt báránykákat – önmagukat is közben persze – a helyes útra. Az én-eket összekössék a lelkükkel. Kellenek a figyelemösszpontosító, de felesleges stresszt nem gerjesztő, akár még megnyugtató lezárással is bíró történetek, amik úgy mondanak valamit, hogy közben semmit nem akarnak erőltetni, mert ezek révén az elmék kapcsolódni lesznek képesek a saját lelkükkel. Ez egy olyan művelet, ami szokásosan nem az írók célja, de a jobb agyféltekés írók így alkotnak, így a műveik az olvasókban is ezt a hatást keltik.

Nyilván mindennek van hely a kultúrában, még a rossz és kártékony műveknek is, de az írók felelőssége az, hogy születnek-e jó és jótevő írásművészeti termékek. Nem várhatjuk el, hogy a régi nagy klasszikusok majd elvégzik a kultúraképzés műveletét a társadalomban, mert azok a művek túlságosan archaikusak és távolik a mai gondolkodók és a kapcsolatkereső elmék számára. Ahogy Széchenyi is mondta: „Nem nézek én, megvallom, annyit hátra, mint sok hazámfia, hanem inkább előre; nincs annyi gondom tudni: valaha mik voltunk, de inkább átnézni: idővel mik lehetünk s mik leendünk. A múlt elesett hatalmunkbúl, a jövendőnek urai vagyunk.”

A jövőbenézés nem az olvasók felelőssége, hanem az íróké. Mert az olvasók csak azt tudják nézni, amit eléjük teszünk. (Az írók antikrisztusi műveletéről majd máskor írok.)

A jobb agyféltekés kreatív írás segít abban, hogy jobb agyféltekés regények szülessenek.

A jobb agyféltekés regények általában úgy születnek, hogy van valamilyen felsőbb hatalomtól – nevezhetjük Univerzumnak, Eszmei Térnek, Kollektív Tudattalannak, Anyatermészetnek, Istennek, Istenségnek, Szentnek, Őrangyalnak, Buddhának, akárminek – eredő átitatottsága. A jobb agyfélteke az isteni agyféltekénk. Nem ott lakik Isten, de ott tudunk összecsatlakozni a lelkünkkel, a lelkünk pedig azzal a Mindenhatóval, akiben-amiben hiszünk.

Ezért a jobb agyféltekés regények mindig adnak valami olyan pluszt, amit az író önmagában nem lenne képes adni. Emberből azok nem eredhetnek, legalábbis egyetlen embertől nem. (A Kollektív Tudattalanra, avagy Eszmei Térre is rá lehet csatlakozni a jobb agyféltekével, ilyenkor a korszellemnek megfelelő mondanivaló jön le.)

Én hiszek abban, hogy a jobb agyféltekés kreatív írással létrejött művek értünk, emberekért születnek. Az íróért is nyilván, de inkább az olvasókért. Minden ilyen művel több és jobb lesz a világ, akkor is, ha ezek egyike sem lesz méltó irodalmi Nobel-díjra végül.

Rengeteg dolog létezik a világban, ami elvesz tőlünk.

  • Silány minőségű termékek,
  • tervezett elavulással megalkotott újítások iparág szerte (például az autóiparban, IT szektorban),
  • lélektelenül létrehozott, inkább pusztító, mint tápláló élelmiszerek,
  • gazdagságnak hazudott modernkori rabszolgaság,
  • méltó életszínvonal alatti szinten eltelt évtizedek és leélt életek,
  • gyűlölködésre szoktató közösségi média,
  • szétszakadásra késztető politikai ideológiák, és sorolhatnám.

 

A világ számtalan művelete álcázza magát úgy, mint ami hoz valamit az életünkbe, de közben észre sem vesszük, mennyi mindent vesz el.

Pszichikai paraziták tucatjai követelik az életerőnket, és mi önként adjuk, mert azt hisszük, ez az élet rendje. De közben semmit nem kapunk, aztán meglepődünk, hogy a 21. század huszadik évében egy vírus csinálja ki a világ gazdaságát, és dönti romba az addigi minden törekvésünket, kilátástalanságba sodorva.

Kellenek a jobb agyféltekés regények. Azok, amik tényleg adnak. Hoznak valahonnan valamit, és semmit nem kérnek cserében. Mert úgy is adnak, ha el sem olvasod ezeket.

A következő jobb agyféltekés regényt akár te is írhatod. Rajtad is a világ szeme!

Jobb agyféltekés novellásköteteink:

UNIVERZUM>>

Felállni, menni tovább>>

Jobb agyféltekés regény:

Úton – A Főnix